PROLÓGUS

Üdv itt, kedves olvasó!

Itt is lenne a prológus, kérlek írjatok róla véleményt, mit gondoltok, mit vártok a történettől, illetve, hogy tetszik-e nektek.

Mint mondtam, a részek szombatonként érkeznek, Úgy néz ki, nem tudok heti updatekkel jelentkezni, de azért remélem figyelemmel követitek majd az oldalt. :)

Valamint annyi, hogy csak a Prológus kedvéért írtam most a rész elejére, ezentúl a végén olvashatjátok a bejegyzéshez szánt gondolataim. :)

With love,

Chloe

________________________________________________

Nem emlékszem semmire. Semmi konkrét dologra.

Mindössze amire emlékszek – ami, valljuk be, nem sok –, az az, hogy három sráccal vagyok összezárva a büntetés idején az iskolában.

A jelenetek homályosak, zavartak.

Ébredezni kezdek, és a tesiterem melletti öltöző padlóját látom, és egy lábat, ami az arcomba lóg, ezzel kisebb szívinkfartust okozva.

Feltápászkodok. Lassan, ügyelve a fájó fejemre, nézek körbe.

- Ó, szóval valaki vagy a halálom kívánta, mielőtt leütött, vagy rohadtul van valami baj – forgatom meg a szemem.

- Mindig is bírtam az iróniát – hallok meg egy hangot mögülem. Hirtelen fordulok hátra a hang irányába, és nézek a barna hajú srácra. - Okés vagy?

- Az okésnak számít, ha rohadtul nem tudom, mi a helyzet, mit keresek itt, és kábé semmire sem emlékszek, ami miatt tudnám, hogy itt a helyem? Mert akkor ja, kurvára okés minden – mondom bosszúsan. - Esküszöm, az Útvesztős Thomas többet tudott, mint én most.

- Erre nem fogadnék – nevet fel. Elég higgadtnak néz ki. - Mármint nem érzed rosszul magad – fizikailag?

- Eszméletlenül fáj a fejem.

- Azért te ne légy az – vágja rá, válasza mosolygásra késztet.

- Ki vagy? - kérdezek rá, tekintetem pedig elvezetem az ébredező két ember irányába.

- Kinek kellene lennem?

- Ki akarsz lenni? - kérdezek vissza. - Komolyan, mi a neved?

- Szívem szerint rávágnám, hogy a világ vezetői közül vagyok az egyik gazdag seggfej, akit Davidnek hívnak, de csak egy gimnazista Ashton vagyok – válaszol komoly hangnemben, bár a végére elmosolyodik. - És te ki akarsz lenni?

- Billie Joe Amstrong, de sajnos még csak a közelében sem vagyok. A nevem Luke.

Kis hallgatás után újra megszólalok.

- Tudsz valamit, amit talán én nem?

- Csak annyit, hogy vihar van, mindenki bent van a felügyelőkkel, mi meg bentragadtunk. Nagy vihar van, és a java még hátravan.

- Kérdem én, hogy jutottunk be?

- A büntetőből lógtunk ki a vihar előtt, rémlik?

Egy emlékkép megszállta az agyam.

Homályosan láttam négy alakot – hármat a padokban, mögöttem, és egyet előttünk. Bizonyára tanár volt.

A következő jelenetben már röhögve indultunk ki a teremből.

- Olyasmi. Egyéb?

- Ahogy hallottam, nem találtak minket a tanárok, és eléggé kiakadtak – von vállat. - Asszem' akkor kerülhettünk ide, amikor majdnem lebuktunk, hogy kilógtunk.

- Csodás.

- Ja, az.

Elsétálok az ablakig, és gond nélkül kinézek rajta. Az utcák legalább annyira üresek, mintha a The Walking Dead rémálma szabadult volna el – annyi különbség volt, hogy a szél tombolt, nem kis hanggal.

- Hogy ájultunk el?

- Komolyan nem emlékszel semmire? Eléggé beverhetted a fejed.

- Kösz a megállapítást. De van valami...?

- Valami zaj volt, gondolom egy fa kitört, és aztán összeomlott a tesiterem. Gondolom ezért vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy átmeneti amnéziánk van.

Mire reagálhattam volna, nyöszörgésre kaptam fel a fejem.

- Miért fekszek a padlón? - ült fel a vörös hajú srác, és bárhogy is szerettem volna rá emlékezni, nem tudtam ki ő.

Tényleg rohadtul beverhettem a fejem.

- Mert balfasz vagy – érkezik a válasz a negyedik személytől. Úgy látszott, csak nekem van nagy problémám a memóriámmal, hiszen nekik nem az volt az első reakciójuk, hogy „mit keresek itt? Ki vagy? Hol vagyunk?”, amiért irigyeltem is őket.

- Komolyan, csak én voltam az a szerencsétlen, aki így beverte a fejét?

Kérdésemre Ashton felnevet, míg a másik két srác nem tudta hova tenni a megszólalásom.

- Nem rémlik neki semmi. Már felvilágosítottam.

- Szóval miért is kellett a biológiai anyag, hogy felvilágosítsd? - nevet fel a vöröses hajú.

- Te idióta, a szituról beszélek, nem arról, hogy perverz vagy.

***

- Ki kéne jutni, a vihar nem fog javulni, attól tartok – mondja össze-vissza járkálva Calum.

Az elmúlt fél órában szerencsére néhány dologra fény derült, még nagyobb szerencsére magamtól. Bár emlékeim nagy része még mindig nem tért vissza, mert hiába vagyok odáig a matekért, nem tudnám megmondani, hogy mit tanultunk utoljára. És ez csak egy dolog, a hiányzó emlékképeim közül.

- Bármi ötlet? - nézek körbe. Míg én a falnak dőlve ülök felhúzott lábakkal, addig a többiek stresszesen járkálnak fel-alá, és gondolkoznak a kijutásunkon.

Mert természetesen túl egyszerű lenne átmenni az ajtón, ami amúgy azért sem egyszerű, mert beragadt, és rá is dőlt valami. Az ablakon meg nem férünk ki.

- Amikor legutoljára ilyesmit láttam filmben, az volt a jelenet vége, hogy meghaltak a szereplők.

Elmosolyodok Michael mondandójára, és a cipőm vizslatva gondolkoztam a kiszabadulásunkon – még mindig.

- Nem tudunk mit tenni, az ajtón kell valahogy „átmenni”. Az ablaknál esélyünk sincs, ráadásul két métert zuhanni se lenne poén – vonja meg a vállát Ashton.

- És hogy lökjük ki az ajtót?

- Egyszerűen. Odamész, ahogy mindenki, és egyszerre toljuk. Oké?

Egy perccel később mind másodjára próbáljuk kilökni az ajtót, de nem történt semmi. Valószínűleg a szemben levő szekrény dőlt rá, amiben az iskolai díjakat tartják számon.

- A... rohadt... életbe! - Ashton szavai között egy-egy erős ütést mér az ajtóra, levezetve feszültségét.

Elnézve oldalra továbbra is azon merengtek, mivel lehetne megoldani a kijutásunk.

A tükörből a fülkék ajtaját látva elgondolkozok egy pillanatra.

- Itt elvileg valamelyik fülkében van elzárva pár szerszám, azokkal nem tudnánk megoldani, hogy leszereljük az ajtót?

- Te zseni vagy!

Calum ahogy meghallja a mondandóm, már ugrik is a szóban forgó ajtó elé, és Michael segítségével átmászik rajta. Miután leugrik, csörömpölés hallatszik, amit Calum cifra káromkodása követ.

- Kiadok pár dolgot, várjatok!

A két fiú már ugrik is az ajtó elég, én viszont hátrébb állok, és várom, hogy intézkedjenek.

Perceken belül Calum kiszabadul – természetesen úgy, hogy közben egy jó nagyot esik – az ajtó mögül, majd mikor odafordulnánk Ashtonhoz, csak azt látjuk, ahogy a csavarhúzóval a kezében áll a kidöntött ajtóval szemben.

- Mi a jó ég? - kerekedik ki a szemünk, reakciónk pedig Michael szavaiban nyilvánul meg. - Ezt... mikor, és hogy?

- Nem tudom – mondja ugyanolyan döbbenten Ashton. - Én... én csak asszem' letörtem a tartóját.

- Mindegy, haladjunk! - szólok fel, és kitessékelve a többieket, indulunk ki az iskola folyosójára.

A vihar valamennyire lecsendesedett, viszont a helyzeten nem javít, hogy egyrészt elment az áram, illetve a pánik sokkal nagyobb, mint el tudtam képzelni.

- Fasza – nevetek fel erőltetetten, és belépek a többiek után a suli igencsak régimódi pincéjébe.

Miután az ajtónál álló felügyelő félig idegesen, félig megkönnyebbülten bámul ránk, megszólal.

- Ti meg hol voltatok? Mindenki titeket keresett – vihar idején tilos elválni az osztályuktól!

- Büntetésben voltunk – von vállat Calum.

- Pontosan ezért kerestünk ott benneteket! Mindegy, menjetek be, később ezt még elintézzük – néz ránk fenyegetően Mrs. Carver.

Mindig is utáltam.

Egy eldugottabb helyet kerestünk, ahol egy kisebb kört formálva leülünk. A közelünkben az egyetlen ismerős arc a kémiáról ismert Daisy, aki szokásához híven a szemüvegét tisztogatta.

Mikor észrevesz int, én pedig viszonzom a gesztust, a későbbiekben pedig folytatom a részvételt a párbeszédünkben.

- De komolyan, képtelenség, hogy valaki csak úgy „kitépje”, vagy mit csináljon az ajtó tartójával, miközben egy rohadt szekrény van rádőlve! - magyaráz Calum.

- Tudom, de nem tudom, hogy csináltam!

- Skacok, nyugi. Lényegtelen, kint vagyunk. Amúgy is régiek az iskolai ajtók, szóval ez lehet az oka – legyintek.

- Nekem mindegy, de én mondom, történt valami, odabent. Nem hiszem, hogy a vihar miatt ájultunk el – felel. Michael csendesen jelzi ki egyetértését.

- Kitudja. Jelenleg a lényeg csak annyi, hogy legyen ennek vége – mutogat a kezével Ashton a viharra utalva, ami kijelentése után negyed órával végleg el is múlik.