Üdv itt, kedves olvasó!
Itt is lenne a prológus, kérlek írjatok róla véleményt, mit gondoltok, mit vártok a történettől, illetve, hogy tetszik-e nektek.
Valamint annyi, hogy csak a Prológus kedvéért írtam most a rész elejére, ezentúl a végén olvashatjátok a bejegyzéshez szánt gondolataim. :)
With love,
Chloe
________________________________________________
Nem
emlékszem semmire. Semmi konkrét dologra.
Mindössze
amire emlékszek – ami, valljuk be, nem sok –, az az, hogy három
sráccal vagyok összezárva a büntetés idején az iskolában.
A
jelenetek homályosak, zavartak.
Ébredezni
kezdek, és a tesiterem melletti öltöző padlóját látom, és egy
lábat, ami az arcomba lóg, ezzel kisebb szívinkfartust okozva.
Feltápászkodok.
Lassan, ügyelve a fájó fejemre, nézek körbe.
-
Ó, szóval valaki vagy a halálom kívánta, mielőtt leütött,
vagy rohadtul van valami baj – forgatom meg a szemem.
-
Mindig is bírtam az iróniát – hallok meg egy hangot mögülem.
Hirtelen fordulok hátra a hang irányába, és nézek a barna hajú
srácra. - Okés vagy?
-
Az okésnak számít, ha rohadtul nem tudom, mi a helyzet, mit
keresek itt, és kábé semmire sem emlékszek, ami miatt tudnám,
hogy itt a helyem? Mert akkor ja, kurvára okés minden – mondom
bosszúsan. - Esküszöm, az Útvesztős Thomas többet tudott, mint
én most.
-
Erre nem fogadnék – nevet fel. Elég higgadtnak néz ki. - Mármint
nem érzed rosszul magad – fizikailag?
-
Eszméletlenül fáj a fejem.
-
Azért te ne légy az – vágja rá, válasza mosolygásra késztet.
-
Ki vagy? - kérdezek rá, tekintetem pedig elvezetem az ébredező
két ember irányába.
-
Kinek kellene lennem?
-
Ki akarsz lenni? - kérdezek vissza. - Komolyan, mi a neved?
-
Szívem szerint rávágnám, hogy a világ vezetői közül vagyok az
egyik gazdag seggfej, akit Davidnek hívnak, de csak egy gimnazista
Ashton vagyok – válaszol komoly hangnemben, bár a végére
elmosolyodik. - És te ki akarsz lenni?
-
Billie Joe Amstrong, de sajnos még csak a közelében sem vagyok. A
nevem Luke.
Kis
hallgatás után újra megszólalok.
-
Tudsz valamit, amit talán én nem?
-
Csak annyit, hogy vihar van, mindenki bent van a felügyelőkkel, mi
meg bentragadtunk. Nagy vihar van, és a java még hátravan.
-
Kérdem én, hogy jutottunk be?
-
A büntetőből lógtunk ki a vihar előtt, rémlik?
Egy
emlékkép megszállta az agyam.
Homályosan
láttam négy alakot – hármat a padokban, mögöttem, és egyet
előttünk. Bizonyára tanár volt.
A
következő jelenetben már röhögve indultunk ki a teremből.
-
Olyasmi. Egyéb?
-
Ahogy hallottam, nem találtak minket a tanárok, és eléggé
kiakadtak – von vállat. - Asszem' akkor kerülhettünk ide, amikor
majdnem lebuktunk, hogy kilógtunk.
-
Csodás.
-
Ja, az.
Elsétálok
az ablakig, és gond nélkül kinézek rajta. Az utcák legalább
annyira üresek, mintha a The Walking Dead rémálma szabadult volna
el – annyi különbség volt, hogy a szél tombolt, nem kis
hanggal.
-
Hogy ájultunk el?
-
Komolyan nem emlékszel semmire? Eléggé beverhetted a fejed.
-
Kösz a megállapítást. De van valami...?
-
Valami zaj volt, gondolom egy fa kitört, és aztán összeomlott a
tesiterem. Gondolom ezért vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy
átmeneti amnéziánk van.
Mire
reagálhattam volna, nyöszörgésre kaptam fel a fejem.
-
Miért fekszek a padlón? - ült fel a vörös hajú srác, és
bárhogy is szerettem volna rá emlékezni, nem tudtam ki ő.
Tényleg
rohadtul beverhettem a fejem.
-
Mert balfasz vagy – érkezik a válasz a negyedik személytől. Úgy
látszott, csak nekem van nagy problémám a memóriámmal, hiszen
nekik nem az volt az első reakciójuk, hogy „mit keresek itt? Ki
vagy? Hol vagyunk?”, amiért irigyeltem is őket.
-
Komolyan, csak én voltam az a szerencsétlen, aki így beverte a
fejét?
Kérdésemre
Ashton felnevet, míg a másik két srác nem tudta hova tenni a
megszólalásom.
-
Nem rémlik neki semmi. Már felvilágosítottam.
-
Szóval miért is kellett a biológiai anyag, hogy felvilágosítsd?
- nevet fel a vöröses hajú.
-
Te idióta, a szituról beszélek, nem arról, hogy perverz vagy.
***
-
Ki kéne jutni, a vihar nem fog javulni, attól tartok – mondja
össze-vissza járkálva Calum.
Az
elmúlt fél órában szerencsére néhány dologra fény derült,
még nagyobb szerencsére magamtól. Bár emlékeim nagy része még
mindig nem tért vissza, mert hiába vagyok odáig a matekért, nem
tudnám megmondani, hogy mit tanultunk utoljára. És ez csak egy
dolog, a hiányzó emlékképeim közül.
-
Bármi ötlet? - nézek körbe. Míg én a falnak dőlve ülök
felhúzott lábakkal, addig a többiek stresszesen járkálnak
fel-alá, és gondolkoznak a kijutásunkon.
Mert
természetesen túl egyszerű lenne átmenni az ajtón, ami amúgy
azért sem egyszerű, mert beragadt, és rá is dőlt valami. Az
ablakon meg nem férünk ki.
-
Amikor legutoljára ilyesmit láttam filmben, az volt a jelenet vége,
hogy meghaltak a szereplők.
Elmosolyodok
Michael mondandójára, és a cipőm vizslatva gondolkoztam a
kiszabadulásunkon – még mindig.
-
Nem tudunk mit tenni, az ajtón kell valahogy „átmenni”. Az
ablaknál esélyünk sincs, ráadásul két métert zuhanni se lenne
poén – vonja meg a vállát Ashton.
-
És hogy lökjük ki az ajtót?
-
Egyszerűen. Odamész, ahogy mindenki, és egyszerre toljuk. Oké?
Egy
perccel később mind másodjára próbáljuk kilökni az ajtót, de
nem történt semmi. Valószínűleg a szemben levő szekrény dőlt
rá, amiben az iskolai díjakat tartják számon.
-
A... rohadt... életbe! - Ashton szavai között egy-egy erős ütést
mér az ajtóra, levezetve feszültségét.
Elnézve
oldalra továbbra is azon merengtek, mivel lehetne megoldani a
kijutásunk.
A
tükörből a fülkék ajtaját látva elgondolkozok egy pillanatra.
-
Itt elvileg valamelyik fülkében van elzárva pár szerszám,
azokkal nem tudnánk megoldani, hogy leszereljük az ajtót?
-
Te zseni vagy!
Calum
ahogy meghallja a mondandóm, már ugrik is a szóban forgó ajtó
elé, és Michael segítségével átmászik rajta. Miután leugrik,
csörömpölés hallatszik, amit Calum cifra káromkodása követ.
-
Kiadok pár dolgot, várjatok!
A
két fiú már ugrik is az ajtó elég, én viszont hátrébb állok,
és várom, hogy intézkedjenek.
Perceken
belül Calum kiszabadul – természetesen úgy, hogy közben egy jó
nagyot esik – az ajtó mögül, majd mikor odafordulnánk
Ashtonhoz, csak azt látjuk, ahogy a csavarhúzóval a kezében áll
a kidöntött ajtóval szemben.
-
Mi a jó ég? - kerekedik ki a szemünk, reakciónk pedig Michael
szavaiban nyilvánul meg. - Ezt... mikor, és hogy?
-
Nem tudom – mondja ugyanolyan döbbenten Ashton. - Én... én csak
asszem' letörtem a tartóját.
-
Mindegy, haladjunk! - szólok fel, és kitessékelve a többieket,
indulunk ki az iskola folyosójára.
A
vihar valamennyire lecsendesedett, viszont a helyzeten nem javít,
hogy egyrészt elment az áram, illetve a pánik sokkal nagyobb, mint
el tudtam képzelni.
-
Fasza – nevetek fel erőltetetten, és belépek a többiek után a
suli igencsak régimódi pincéjébe.
Miután
az ajtónál álló felügyelő félig idegesen, félig
megkönnyebbülten bámul ránk, megszólal.
-
Ti meg hol voltatok? Mindenki titeket keresett – vihar idején
tilos elválni az osztályuktól!
-
Büntetésben voltunk – von vállat Calum.
-
Pontosan ezért kerestünk ott benneteket! Mindegy, menjetek be,
később ezt még elintézzük – néz ránk fenyegetően Mrs.
Carver.
Mindig
is utáltam.
Egy
eldugottabb helyet kerestünk, ahol egy kisebb kört formálva
leülünk. A közelünkben az egyetlen ismerős arc a kémiáról
ismert Daisy, aki szokásához híven a szemüvegét tisztogatta.
Mikor
észrevesz int, én pedig viszonzom a gesztust, a későbbiekben
pedig folytatom a részvételt a párbeszédünkben.
-
De komolyan, képtelenség, hogy valaki csak úgy „kitépje”,
vagy mit csináljon az ajtó tartójával, miközben egy rohadt
szekrény van rádőlve! - magyaráz Calum.
-
Tudom, de nem tudom, hogy csináltam!
-
Skacok, nyugi. Lényegtelen, kint vagyunk. Amúgy is régiek az
iskolai ajtók, szóval ez lehet az oka – legyintek.
-
Nekem mindegy, de én mondom, történt valami, odabent. Nem hiszem,
hogy a vihar miatt ájultunk el – felel. Michael csendesen jelzi ki
egyetértését.
-
Kitudja. Jelenleg a lényeg csak annyi, hogy legyen ennek vége –
mutogat a kezével Ashton a viharra utalva, ami kijelentése után
negyed órával végleg el is múlik.
